Fogadni mernék
rá, hogy neked is van olyan ismerősöd, barátod, rokonod (természetesen az
olvasó ilyenkor is kivétel), akivel egyszerűen nem lehet hatékonyan konfliktust
kezelni, mert szent meggyőződése, hogy ő végig mindent jól csinált, a hibás kizárólag
te vagy. Az ilyen típusú ember a jogos kritikára is nagyon defenzíven reagál, a
leggyakrabban alkalmazott taktikája pedig az instant visszatámadás. Próbálhatod
bármilyen türelemmel megértetni vele a viselkedése téged érintő
következményeit, a válasz mégis elutasítás, sértődés vagy cinizmus. Ilyenkor
érvényesül a párterápia, illetve társas kapcsolatokat érintő segítő munka
alaptézise, miszerint pozitív eredményt csupán minden érintett fél aktív
hozzájárulásával lehet elérni. Tehát nyugodtan akarhatunk egyénileg változást
generálni, és törekedhetünk egy egészséges kapcsolat kiépítésére, de a másik
nélkül ez gyakorlatilag lehetetlen.
Egy
konfliktushelyzetet úgy lehet hatékonyan megoldani, ha minden érintett fél
felülvizsgálja, hogy meddig terjed a saját felelőssége, mit okozott a másikban a
viselkedésével illetve mit tudott volna tenni a negatív kimenet elkerülése
végett. Sajnos sokan
már az első lépésig sem jutnak el, nemhogy a felelősség vállalásáig. Adódik a
kérdés, hogy pontosan miből is állna a felelősség vállalása? Először is elismerem,
hogy hibát követtem el, ezt követően őszintén bocsánatot kérek végezetül
legközelebb változtatok, hiszen tettek nélkül az eddigiek csupán üres szavak
lennének.
Visszatérve a
fent jellemzett hajthatatlan hozzáállásra, a makacssággal az a legnagyobb
probléma, hogy már a beismerést is eleve ellehetetleníti, hiszen az ilyen ember
a környezet visszajelzését kizárólag ellene irányuló támadásként értelmezi. Ilyenkor
a bizonytalan lábakon álló önbecsülés meginog, ami miatt automatikusan
aktiválódik a jól berögzött védekezési mechanizmus és már érkezik is a hárítás,
a magyarázkodás és további maszatolások.
Ezzel szöges
ellentétben, egy jól működő emberi kapcsolatban – legyen az rokoni, baráti vagy
kollegiális – egy nézeteltérés esetén mindkét fél arra törekszik, hogy
megértesse a másikkal saját nézőpontját, érzéseit és elvárásait, miközben
odafigyel a másikra, aki ugyancsak kifejti ezeket. Végül kapunk két embert, akik
erőfeszítést tettek a másik megértésére, illetve a kompromisszumos megoldás
megtalálására és megvalósítására. Bárcsak mindannyian így működnénk, milyen
békés világ is lenne az!
Sajnos a
kiábrándító valóságban a viták előbb-utóbb elmérgesednek, miközben a megoldás
némi rugalmassággal túlnyomórészt elérhető lenne. Szent meggyőződésem, hogy ha
egy konfliktushelyzet során mindent megteszünk, hogy megpróbáljuk megérteni a
másikat, megkeressük, hogy hol, illetve mit csinálhattunk volna másképp, végül
pedig legközelebb változtatunk, akkor jóval kiegyensúlyozottabb emberi
kapcsolataink lehetnének. Valahol itt kezdődik a felelősségvállalás és innentől
beszélhetünk a felnőttségről is.
Életünk során
bármilyen helyzetbe kerülünk, mindig érdemes átgondolni, hogy mi mit ér meg
számunkra. Megéri „megnyerni” egy vitát és megbántani valakit, akit szeretünk?
Megéri önámítva leélni egy életet, azért, hogy kibújhassunk a következmények
alól? Ezutóbbi biztosan lehetetlen, mert bár a döntés lehetősége minden
helyzetben miénk, de annak felelőssége is kizárólag minket terhel.